”Ez ismét szép napja volt életemnek, nagyon szép. A természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs elõttem. Mi csodálatosan értjük egymást, és ezért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellõ susogását és a fergeteg üvöltését... megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája, a költészet. Értem pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy magányos fa alatt, és órákig hallgatom, mint zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektõl a lélek mámoros álomban meghúzza a képzelet harangját, s beharangozza az égbõl az angyalokat azívembe, e kis kápolnába. Hajnal hasadta elõtt indultam Bejébõl... Miskolcra. Az egész út a Sajó völgyén visz keresztül, alacsony, zöld és kék hegyek és halmok között, melyek nyájasan üdvezlik az embert és vesznek tõle búcsút egymás után. Nincs szebb, mint így folyvást tartó szép vidéken utazni. Minden új kilátásnak megö- rülünk, s nem érünk rá sajnálkozni, hogy elhagyjuk, mert amint egyikbõl kilépünk, már ott vagyunk a másikban, s így egyre gyönyörködnünk kell... Dél felé Miskolcra értünk...kirándulni Diósgyõrre s a há- morba... Diósgyõr vidé-két már oly rég s oly sokszor hallottam magasztalni, s még nem láttam. Sokat vártam, de még többet találtam. Óh ez bájos völgy, alig fél órányira Miskolctól... s benne Nagy Lajos Király leányának, Máriának kastélya... A falun belül, hol a Hámor van, egyre szûkebb lesz a völgy, s végre egészen kõsziklák közé szorul, meredek vad kõsziklák közé, s az út fölfelé tart kanyargósan a Szinyva partján, mely számos zuhatagot képez, fönn pedig a hegyen tóba gyûl, melynek vize sötétzöld, minthogy tükre az õt környezõ bércek erdejének... S hogy semmi ne hiányozzék, a természet barlangot is helyezett e völgybe...”

Petőfi Sándor, Miskolc, 1847. július 8. (a X. úti levelébõl)