Nyomtatás 
Széchenyi István

kokarda.jpgA műanyag kardot két éve a piacon láttam meg. Már túl voltam a bevásárláson, tudtam, a pénztárcám valahol a szatyor alján lapul, és különben is - tiltakoztam magamban - nem szeretem a műanyag vackokat, ez meg még a csirkét is átböki nekem. De aztán eszembe jutott, hogy közeledik az ünnep, meg szilveszterről maradthuszársapka is, hát megvettem. Hazafias nevelés? - ugratott egy apuka az óvodában, amikor kard csörtetve végigmentem a folyosón. Eltűnődtem. Ha szó szerint vesszük, igen, erről van szó. De amit tudatosan nagyon, de nagyon fontosnak tartok, vagyis hogy a gyerekem érzelmileg kötődjék a hazájához, az legtöbbször tudattalan, mondhatnám, észrevétlen folyamat.Mert ilyenkor, márciusban nem az történik, hogy ránézek a naptárra, bólintok, és este programszerűen cserélem fel Odüsszeusz kalandjait a Petőfi kötettel, nem. Egyszerűen ilyentájt bennem is verssorok kezdenek dobogni, zakatolni, és azon kapom magam, hogy önfeledten éneklem a Gábor Áron rézágyúját. Az ünnep egyszer csak itt van, megdobogtat, birtokba vesz, átmos,erőt ad,segít. Nekem esik jól, hogy esténként mesélhetek a fiamnak, hogy elmondhatom, valóban úgy vált köddé ott, a segesvári csatatéren, ahogyan előre megénekelte. Elment, szépséges verseket és egy mítoszt hagyva maga után.

Tavaly nemzeti színű gyertyát szereztem valahol, annak fényénél mondtuk: esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.Hogyan, és vajon kivel kezdődött ez a történelmi lecke fiamnak, ezen töprengek. Hát persze, Hunyadi Jánossal! A nagy törökverő vitéz volt az első, aki a déli harangszó kapcsán az esti lefekvések hősévé emelkedett. Kardról akkor még szó sem volt, a légycsapóval állt elém: Én vagyok Hunyadi János, te meg a törökök - kiáltotta. És megvívtunk. Sokszor és sok helyen zajlottak nagy ütközetek, de hős Hunyadi mindig és mindenhol diadalt aratott.

Aztán kiderült, hogy a törökverőnek fia is volt: igazságos Mátyás. Így költözött be hozzánk a történelem. Szívdobogtató hősök, nagy csaták, jó királyok alakjában. Augusztusban a nagy és szigorúan bölcs Istvánról meséltem neki, aztán megnéztük a Feszty Körképet, visszaugrottunk Árpád korába, délután a szőnyegen vérszerződést kötöttünk. Jött az ősz, és megint gyertyafénynél soroltam el az aradi vértanúk nevét. Ha meggondolom, éppen ezt akartam. A szeretet mindennél erősebb szálaival kötni ebben a nagyon fogékony életkorban a gyerekemet az országhoz, amelyben él, amelyben élünk.

És erre a szeretnivaló, csodálatos hősök, a nagy dadalok a legalkalmasabbak.Szeretem végiggondolni, mi minden vár még rá. Néhány év csupán, és kezébe adhatom az Egri csillagokat, és tudom, pontosan tudom, mit fog érezni, ha olvassa az egri vár védőinek esküjét. Aztán nyiladozik az értelme, egyre többet tud, talán már kamasz is lesz, amikor megérti, ki is az az ember, akinek a képe a születése óta vele van a gyerekszobában. Elkezd kibontakozni előtte egy életmű, de olyan, amelyet, amikor érteni kezdtem, kapkodva kerestem csupán a szavakat, míg rá nem leltem Arany János verssoraira: Hová tekintesz földeden magyar, hol Széchenyi nevét ne lásd megírva örök dicsőség fénysugárival? Régen így mondták: embert nevelni a hazának. Ma, amikor úgy félünk a nagy szavaktól, kicsit arról is elfeledkezünk, hogy akinek gyereke van, annak nincs, nem lehet fontosabb dolga, mint hogy rendes, tisztességes embert neveljen belőle. Olyat, aki világosan meg tudja különböztetni a jót a rossztól, aki nemcsak az érdekeit, de a kötelességit is fel tudja ismerni, olyat, aki, hogy mást ne mondjak, nem tartja sértésnek, hogy adót kell fizetnie. Engem a nemzeti ünnepek mindig kicsit arra figyelmeztetnek, milyen nagy is az én felelősségem.

A jövő van a kezemben, és ez a legnagyobb kincs. És ez a jövő most horpadt huszársapkában, műanyag karddal a kezében masírozik a másik szobában, és énekli: Éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!

Hulej Emese írása

 

000.png