Amikor az emberek romantikusan fiatal éveik ízeit és ételeit próbálják visszaidézni, gyakran hatalmas cukormázas tortákra, omló rétesekre gondolnak. Én csak Anyám kenyerére emlékszem vissza tökéletesen. Maga a kenyér fontos helyet foglalt el életünkben, mint sok mindenki máséban. Erre mutatnak azok a jelzők, amivel kiékesítettük és megtiszteltük ezt a szót, - kenyér -, beszédeink közben, mint: éltető, Isten adta, áldott, életadó, mindennapi és a többi. Világosan emlékszem: kenyérsütés napján az én kiosztott munkálataim közé tartozott, hogy amikor meghallottam a déli harangszót, el kellett szaladnom a sarki pékhöz a kenyerünkért és azt hazavinni.
 
kenyér.jpgA kenyér megszegése egy külön családi rituális szertartás volt, ami csak Anyámnak volt megengedve, és ő mielőtt felszelte a kenyeret, rátette az örök élet és örök remény jelét - egy keresztet; s mi csak azután kaptuk meg a ropogós serclit. De az én emlékeim mégis a kenyérsütéshöz kapcsolódnak szorosabban, ami egy csodálatos évszázados ceremónia gyanánt maradt meg bennem. Minden, ami a kenyérsütéshez tartozott és annak kelléke volt, az nálunk szent volt; pedighát luteránusok vagyunk és a szent szó csak az Istent illeti meg házunkban. Ezekhez a tárgyakhoz tartozott a két szakajtó - egy hosszúkás nagyobb és egy kicsi gömbölyű -, melyeket semmi másra nem volt szabad felhasználni, hiszen még szagot kapnak.
 
Honvágyam jeléül később el is vittem a kisebbiket földi vándorutamra. Négy szép damaszt fehérkendő volt erre a célra félretéve, melyek csak Anyám keze ízét érezték, meg a friss liszt meleg emberi illatát. De a legfontosabb valami ebben a csodálatos körben a kovász volt. Minden családnak megvolt a maga kis kovásza, s valahogy még szégyen is volt kovászt kölcsönkérni. Nem sokra becsülték azt az asszonyt, aki nem tartotta becsben és tisztán a kovászt, vagy azt ,,Uram bocsá..- elfecsérelte. Mert bizony a kovászt Anyám az Ó anyjától kapta, amikor férjhez ment és saját háztartást kezdett. Nagyanyám pedig az ő anyjától és így rendjén vissza a századokba. A kis kovász képviselte a mi családunk múltját, történelmét, de a jelenét is, és így élniakarását, tehát jövőjét. De főképp az összeköttetést, a kapcsolatot az anyafölddel. Mert a földből éltünk mi is, Nagyapámék is, és amit termeltünk, az adta életünk alapját. Minden kenyérsütés alkalmával Anyám egy félkilónyit lecsípett a kenyértésztából, azt lelapította és félretette egy száraz helyre, hadd szikkadjon. A két szakajtót és a négy ruhácskát szépen összehajtogatva, mellé. A mi kis kovászunk ott várta be az időt a kővetkező sütésig.
 
De igazán itt, és ekkor kezdődött a kis kovász nagy szerepe. Benne az élesztő baktériumok ha lassan is, de tovább éltek, - s a kis lapocska lehelte az ő kenyér-baktériumait a ház levegőjébe, amit mi beszippantottunk, magunkévá tettük és testünk élő részese lett. - A másik oldalról viszont mi árasztottuk el a levegőt saját baktériumainkkal -, kémiai alapösszetételünk részecskéivel; reménykedő álmainkkal, fáradt verejtékünkkel, szeretkezéseink illatával. Ezt a kis kovász mind magába szívta, és tovább nevelgette a maga kis önző, elhatározott módján; megteremtvp a kicsi házunk kémiai-bakteriológiai alapját, egyensúlyát és jellegzetes karakterét. S így minden háznak meg volt a maga külön bakteriológiai összetétele, amely különbözött a szomszédétól. A mi otthonunk egy öntudatos egység volt a világmindenségben és ebben a meghatározott egyedben Anyám kis kovászkája jelentette az uralkodó középpontot. A kis kovászka volt a letéteményese a mi családi jellegünknek, egyéni-emberi karakterünknek; kulcsa a tradícióknak, folytonosságnak, szépségnek és szeretetnek. Hogy sajnálom én a mai embereket, akiknek nincs egy pici kis kovászkájuk, amit továbbadhatnának lányaiknak, fiaiaknak.
 
- Akik elmennek a nagy üzletbe és hazavisznek valami kenyérfélét; ami talán lehet szép is, jó is és változatos is - hiszen a kis cipó megpróbálja megtenni a rászabott kötelességeket, csak ennek a szegény kenyérnek nincs lelke.
 

Részlet Kövi Pál Erdélyi lakoma címő könyvéből. 

 

000.png