Nyomtatás 
Táltos

Az erdő titokzatos neszekkel, zajokkal telt meg. Amióta az dő megenyhült,  itt  reccsent  meg  egy  ág,  ott  zörrent  meg  egy  bokor,s  az  erdő mélyéből  mély  sóhajok  hallatszottak,  mintha  a  Természet  nyújtózkodna, ébredezne. A  levegő  különleges  illatokkal  telt  meg.  A  Tavasz  Tündérasszonya érkezett meg halkan, csendben, enyhe szellő hátán. A ragyogó kék égen fehér bárányfelhők kergették egymást. Néha-néha a Nap is  elmosolyogta  magát,  látván  a  felhők  és  a szél  játékát.  Ilyenkor  kellemes meleg áradt el a tisztásokon. Kis   háza   ajtaján   az   öreg   táltos   lépett   ki.   Nagyot   nyújtózott   és szippantott  a  friss  levegőből,  és  magában  dörmögte:  „megjött  a  Tavasz". A közeli mogyoróbokor vékony ágán egy rigó hálaadó éneke szállt az ég felé.

Az erdő mélyén emberi hang hallatszott,s a fák közül három kamasz fiú bukkant elő, s a kis faház felé irányították lépteiket. Meglátva az ősz hajú remetét, nagy tisztelettel köszöntötték: „Adjon Isten, jó reggelt!"   -   mondották.  „Adjon   Isten   nektek   is!" -   válaszolt   az   öreg szeretettel.  „Isten  hozott  benneteket!"  -  mondta,  amikor  a  három  közül kettőben   felismerte   a   közeli   faluból   való   látogatókat.   Az   ismerős   fiúk bemutatták barátjukat, majd elmondták, hogy mi járatban vannak. Örömhírt hoztak, ugyanis a völgybéli kis faluba megérkeztek az első fecskék. -  „No csak"  - mondta az öreg  -  „ez valóban jó hír."    Még azt is elmondták a fiúk,  hogy  a  faluban  megkezdődött  a  tavaszi  nagytakarítás,s  a  legtöbb  ház már új, fehér ruhába öltözött. Ilyen  jó  hírek  hallatára  az  öreg  is  fellelkesedett.  Leültette  a  fiúkat  a tornácon  lévő  fa  asztalhoz,  melyet  saját  maga  ácsolt  össze.  Mondta  nekik, hogy  szusszantsanak  egyet.  Nemsokára  meleg  csipkebogyóteával,  finom gomolyával és szárított gyümölcsökkel tért vissza. Közben  az  egyik  fiú  hátizsákjából  finom  sült,  ropogós  kenyér  került  az asztalra.  Kora  hajnalban  sütötte  az  anyja,  s  az  öregnek  hozták.  A  táltos megáldotta a gömbölyű kenyeret, s mindenkinek hatalmas szelet vágott. Reggeli után a fiúk elmondták jövetelük másik okát. Az iskolában a régi magyarokról - Atilláról és Árpádról - tanultak, és a tanító azt mondta, hogy a tankönyv  szerint  azok  pogányok  voltak.  Most  azt  jöttek  megkérdezni,  hogy igaz-e?

A  remete  arca  elborult:  -  „Balga  beszéd.  Aki  ilyet  mond,  az  tudatlan ember, vagy pedig rosszakaratú. Mindkettő nagy vétek!" - Majd folytatta: „Az igazság  az,  hogy  nagyon  is  hittek  a  Jóistenben.  Atilla  királyunk „Isten ostorának"  nevezte  magát. Annak  a  Magasságos  Istennek  volt  az  eszköze, akit nagyon tisztelt, és akinek nevében végezte a magára vállalt feladatot." Az  egyik  fiú  hátizsákjából  hordozható  kis  hangfelvevőgépet  szedett  ki. Szép csendben bekapcsolta, és feszült figyelemmel hallgatta az öreget.

„A  régi  magyarok  egy  héten  nem  csak  egyszer  voltak  hithű  emberek, hanem  a  hét  minden  napján,  minden  órában,  minden  percben."  -  mondta halkan a remete.

„Nem választották szét az életet és a vallást, hanem élték azt, mivel az élet  és  a  hit  egy  volt.  Isten  jelenlétét  látták  minden  szépben  és  jóban. Táltosaik  voltak,  akik  tanították,  gyógyították,  s  a  jóra  nevelték  a  népet." Moccanás nélkül, csendben hallgatták a fiúk.

„Sok  évvel  ezelőtt  élt  egy  versíró,  úgy  hívták,  hogy  Móra  László  -  ő megérezte,  és  szépen  leírta,  hogy  miként  és  miben  hittek  a  régiek,  mert  ő maga is ugyanezt hitte." - szólt az öreg. Szavai elhalkultak, arca átszellemült, és áhítattal mondta a verset.

„Isten" „Látlak én Istenem kelő nap fényében,

Hűvös harmatcseppek ragyogó tükrében.

Hajnali szellőnek susogó szavában, Hazajött fecskének hál'adó dalában."  

Mélyült az öreg hangja, s mint templomi orgona zengte:  

„Láttalak az erdők nehéz zúgásában,

Parányi kakukkfű erős illatában.

Láttalak apámnak szigorú szemében,

Jó anyám kezével Te gondoztál engem.

Hirdet a villámlás, meg az ég zengése,

Bíztat a szivárvány: nem haragszol mégse. Érezlek a szívemben, érezlek lelkemben - Maradj itt Istenem, teljes életemben!"  

Széttárt karokkal állt az öreg remete, szemeiben könnyek csillogtak. A három fiú  megilletődve  nézett  egymásra.  Ilyet  ők  még  nem  hallottak.  De  jó,  hogy feljöttek a hegyre! - gondolták. Az ősz ember leengedte kezeit, és csak annyit mondott:

„Hát így van!" - Mély lélegzetet vett, és folytatta:  -  „A régiek ilyenkor, tavasz kezdetén ünnepelték az Újévet, később meg a Húsvétot. Illő volt kitakarítani a házat kívül-belül, s rendbe tenni az ember életét. Ilyenkor böjtöltek is, ki egy napig, ki tovább. Sokan csak tiszta vizet ittak, s elmélkedtek, imádkoztak, takarítottak. Testet, lelket rendbe tettek, s mire megjött az első fecske, megtisztulva, megújulva várta a tavaszt az újévet, a Húsvétot minden tisztességes ember." -

„Na,  ebből  ennyi  is  elég!  Most  megmutatok  nektek  valamit."  -  mondta titokzatosan. A fiúk várakozóan néztek az öregre. Elindultak. A táltos vezette őket és kimért, erőteljes léptekkel haladt az erdei  ösvényen.  Alig  tudták  követni.  A  forduló  után  ritkult  az  erdő.  Néhány somfát hagytak maguk mögött, majd mogyoróbokrok tűntek fel. Errefelé sok volt  belőlük.  Itt megálltak,  szusszantottak  egyet,  s  az  öreg  a  tisztás  másik oldalán kezdődő bükkösök felé mutatva jelezte, hogy oda igyekeznek.

Szemük-szájuk elállt a csodálkozástól: a kis völgyben még hó csillogott, sziporkázott  az  éles  fényben.  Közelebb  érve,  apró  foltokat  láttak  a  hóban, mintha valami itt is, ott is kilyukasztotta volna a hószőnyeget. A csodálkozás ámulattá változott, mert a foltok közepén apró, fehér virágokat fedeztek fel.

hovirag2.jpg„Hóvirág"  -  mondta  az  öreg  röviden.  Csak  némi  faggatás  után  magyarázta csak el, hogy tulajdonképpen mi is történik itt. „Tavaszodik és eljött a hóvirág ideje!" - mondta magától értetődően. De a fiúk érezték, hogy valamit még visszatart, és ezért kérdően néztek rá. - „Na, mit  akartok  még?  Hát ez nem elég  nektek?"  Mivel  választ  nem kapott, hát folytatta.  „Ha már annyira akarjátok tudni, hát akkor tudjátok meg, hogy

MINDENNEK  MEGVAN  A  MAGA  IDEJE,  ÉS  AMINEK  ELÖTT  AZ  IDEJE,  AZT SEMMI, DE SEMMI NEM TUDJA FELTARTÓZTATNI!" „Hát  ennyi  az  egész.  Nézzétek  csak  ezt  a  kicsiny,  törékeny,  puha virágot, a hóvirágot. Ő a tavasz hírnöke. Az ő feladata, hogy reményt hozzon: vége  a  tél  fagyos  szorításának,  ébred  a  természet,  az  élet  legyőzhetetlen, mert  van  feltámadás,  újrakezdés.  -  Nézzétek  ezt  a  kis  virágot,  s  tanuljatok tőle,  mert  minden  akadályt  legyőzve  teljesíti   feladatát.  Mindennek  és mindenkinek van feladata - ez a Jóságos Isten rendelése,s ezt a feladatot, küldetést végre kell hajtani. Ha ezt megértitek és teljesítitek, akkor boldogok lesztek." „

Higgyetek ebben, mert hitnek megtartó ereje van. Így hitték a régiek is." A  fiúk  érezték tudták, hogy most  valami  nagy  kincs  birtokába  jutottak és csodálattal néztek a hóvirágra. Felfedezték, hogy az egyik hóvirág szirma hatalmas  falevelet  emelt  fel,  hogy  felszínre  juthasson.  A  másik  kis  virág mellett  azt  látták,hogy  a  hó  kemény,  fagyos,  és  ezen  kellett  áthatolnia. Hogyan?  Megfigyelték,  hogy  a  virág  szára  körül  puhább  a  hó.  A  hóvirág megolvasztotta  a  havat,  hogy  bimbója  napfényre  kerülhessen.  Milliméterről milliméterre küzdötte fel magát, míg hosszú idő után a felszínre ért. Az időről jutott eszükbe, hogy ideje lenne talán hazafelé tartani. De még valami   motoszkált   a   fejükben.   Restelkedve   kérdezték   az   öregtől,   hogy szedhetnének-e néhány csokorra való kis hóvirágot. A  remete  jóságosan  bólintott  igent.  Mindegyik  szedett  egy-egy  kis csokorra valót; majd örülni  fog az anyjuk, mert nekik szánták. A legidősebb fiú azonban két csokrot állított össze. Egyiket az anyjának, a másikat meg... hát,  a  másikat  meg  annak  az  élénkszemű  kislánynak,  aki  a  falu  közepén,  a templom mellett lakott, akivel együtt járt gimnáziumba. Restelkedve nézett a táltosra, aki mintha értené a fiú gondolatait. Megértően pislantott. Visszaindultak  az  erdei  házhoz,  ahol  felfrissítették  magukat,  felszedték hátizsákjaikat  benne  a  virágokkal.  Melegen  búcsúztak  a  bölcs  táltostól,  aki imára kulcsolt kézzel halkan mondta - „Isten áldjon benneteket fiaim!" Hazafelé indultak. Útközben még megbeszélték, hogy Húsvétkor melyik házhoz mennek majd öntözködni, és hogy melyik lány festi a legszebb húsvéti tojásokat. Ma  mindennek  értelme  lett,  és  arra  gondoltak,  hogy  élni  érdemes,  és hogy az élet olyan, amilyenné tesszük. Magukkal hozták az erdők, a tisztások, a virágok üzenetét: megjött a Tavasz!

Orosz László

 

000.png