Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre---lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszkodni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl- fölsírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényű fátylat szövögetnek.
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait...
Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges végtelent,
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölzajlott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Istent várni egyre,
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag,
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk.
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni;
Egymást vádolni, egymást marcangolni;
-Majd fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikoltani: hajrá, húzd cigány!
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk, hajh, nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem röpülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében,---
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal---
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben, bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
---Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly' bús, oly' nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni : nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogyan meg van írva;
Lelkünkbe szívva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...

Sajó Sándor