A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön híres volt a táltosságáról. Égi háborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt előre. Egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé: — Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idő múlva a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a férfiakat, rabszíjra fűzik az asszonyokat, s úgy viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat. Mikor látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy cöveket, tegye rá a kalapját s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a sarlóját s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben, meg a tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek. de kikelek a síromból, közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy gyöztök-e vagy elpusztultok.
Jaj, Istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit egyszer Bókainé megjövendölt, bér is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy .:hét. meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt '.bélé;-egy hét. látják az emberek, akik a mezón ^dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki 'fkaszált, 'cöveket vert a földbe, rátette a kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütöttc a sarlóját s rátétté a kalapját.Asszonyok, gyermekek beszaladtak á faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, azokat mind elrejtették a fűben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytól nem messze, a Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg, gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak előttük mindenütt a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek mind összeverődtek, a gyergyóiak, a szárhegyick a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben. az asszonyok s gyermekek letérgyeltek s imádkoztak.
S im egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon. Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, Uram, Teremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován, s kiáltja messziről: ne féljetek, győztetek! Aztán hirtelen megfordul s elvágtatott, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Jönnek a tatároknagy üvöltözéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek, meghökkenve állnak meg. látják a kaszáló réteken s a búzaföldeken a töméntelen sok kalapot, azt hitték, hogy mind ember áll ottan. Nem tudták: előre menjenek, hátra-e s mikor ezt a székelyek észrevették, hirtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a fű közé, a tarló közé dugdosott edényekben, még hirmondónak is alig akadt belőlük, úgy lekaszabolták őket. Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tátárdombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.
Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág Budapest, 1912. Harmadik kötet. 230. oldal