Nyomtatás 
 
 
Mint egykor Erdély meghajszolt határánsajo.PNG
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most népem, oly riadtan, árván,
Búd vadonának reszketõ ölén;
És én, mint véred lüktetõ zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:
 
Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már?... Romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.
 
Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végképp meg van ásva?
A Föld mely ápolt, most már eltakar?
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád, s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem
Magyarnak lennem miért oly csúf halál?
 
Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántából ás,
Hol számûzötté lett a honfibánat
És zsarnok gõggé a honárulás,
Hol a szabadság õrjöngésbe rothad,
Megváltót, s latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, —
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!
 
Pattogva, zúgva ég a magyar erdõ,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égrõl a magyar jövendõ,
Millió göröngyre omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra lázadása
— Mint õrület, mely bennem kavarog —
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra,
Még nem haltam meg, — élni akarok!
 
A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakadt;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földbõl a holtakat:
Meredjen égnek — körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora
S az ég boltján fenn lángbetûkkel álljon
Egy égõ, elszánt, zordon szó: soha!
 
Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég —
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék:
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem hitvallón egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok!
 
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul...
Ha bûn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull:
De ezt a lelket itt hagyom örökbe,
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán,
És belesírom minden õsi rögbe:
El innen rablók, — ez az én hazám!
 
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász az én szép hazámat
A jó Istentõl visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz majd Isten gyönyörû csodát itt:
És bölcsõvé lesz minden ravatal, —
Havas Kárpátoktól kéklõ Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen, s magyar!
 
Sajó Sándor
 

000.png