Imaoka Dzsúícsíró (1888-1973) a japán-magyar rokonság kutatója, nyolc évig élt Budapesten az 1920-as években. Megtanult magyarul, magyar nyelven írt könyvet hazánkról és Japánról. Ismeretében volt a magyar és a japán nép turáni alapú rokonsága.
Részlet a könyvből:
„Az anyák és gyermekek pusztulása nemcsak a nemzetnek, hanem az egész emberiségnek a megkárosítása. Tisztelet az anyák előtt, akiké a gond és a bánat, és akiké ezért minden becsület, hála és szeretet. Minden magyar asszony szemében ragyogjon minden nemzet igaz és erős alapja, a tiszta erkölcsnek semmivel nem pótolható égi fényessége. Körülöttük csacsogjon a kacagó új nemzedék! Ha így lesz, akkor a Csonka-Magyarország kifejezést törölhetjük a szótárból. Ki tudna az anyák és gyermekek honfoglaló hadjáratának ellenállni? Hódolattal hajlok meg előttük, áldás kísérje minden léptüket!
Búcsúszó:
Könyvem végére értem, s úgy érzem, mintha Magyarország határán állnék, hajadonfővel, kalappal a kezemben.
Búcsúzom…
Bármennyire fegyelmezem magamat, erőt vesz rajtam a megindultság. Könnyezve gondolok az elmúlt nyolc esztendőre.
A válás puszta gondolata is megremegtet. Valami iszonyatos erő kiáltásra kényszerít. De torkom összeszorul. nem bírok szólni. Lehajtom fejemet, és tovább írok.
Búcsúzom…
Búcsúzom második hazámtól és azoktól, akiket soha meg nem tagadok: a vidék magyarjaitól…
Búcsúzom az osztatlan, szépséges Magyarországtól, amelynek szélén fenyvesek állnak őrt, hogy az Alföld délibábja nyugodtan álmodhassék.
Búcsúzom azoktól, akiké minden tiszteletem és szeretetem: a magyar anyáktól.
Búcsúzom a magyar égtől, a síkságon kóborló szellőtől, a virághímes rétektől, a zizegő nádasoktól és daloló pacsirtáktól. Hova intsek, merre nézzek?...Egyformán csalogat, szomorít a lányos mosolyú Balaton, és a hetykejárású Tisza, az aranygerezdes szőlőtőkéjű tihanyi hegység…
Most, hogy mennem kell, marasztal az öreg Duna, s vele együtt mindaz, amit nyolc éven át megszerettem, s ami a régi hazám helyett egy új hazát, és egy egész életre szóló barátságot adott nekem.
Lámpám halvány világánál, mint tündéri vízió ragyog fel Budapest igézetes képe. Eddig csak láttam, most pedig érzem: milyen szép.
Gyönyörű fővárosa egy nemes, büszke nemzetnek. Nyáron a Duna-parti Velence. Télen egy darab ragyogó Párizs. Tavasszal az édes-meleg napsütésben virágzó álom. És ősszel, amikor hullanak a falevelek? Könnyeimtől nem is látom, csak érzem.
Búcsúzom…
Budapest, te modern, nagy világváros. Pest-Buda, te álmodó, romantikus kisváros! Csak most tudom igazán, hogy milyen szívbemarkolóan szép vagy, drága kincs vagy Te nekem! Ilyen csak az élet lehet az elmúlás, a halál pillanatában, akkor, amikor a búcsú már nem búcsú, hanem maga az elválás.
Soha ilyen mélyen még nem éreztem át, hogy a szépség és a szeretet nyomában könnyeket fakasztó fájdalom is járhat…
Nem írok tovább, nem bírom.
Áldjon meg az Isten, én szép Magyarországom, drága Budapestem!
Jövőd legyen méltó dicső múltadhoz. Isten veled!”
Részlet az Új Nippon című könyvből
(Athenaeum Kiadó, Bp. 1929.)
Imaoka Dzsúícsíró
