A Hűséges Matyó Leány
Nehéz időket élt az ország. A hazát ellenséges török csapatok támadták. Az önvédelmi harcokban sokan elestek, mások fogságba kerültek. Rab lett a bátor matyó legény is pedig igen vitézül harcolt. Mostanáig számtalan csatában győzte le a törököt. A jelenlegi küzdelem, már egy idő óta folyt és már-már úgy tűnt, hogy újra diadalmasan fog kikerülni a harcból, amikor egyszerre egy tucat török támadta meg és minden oldalról körül fogták. Az ellenség lándzsáinak hegye szoros gyűrűbe zárta a magyar vitézt. Néhány lándzsát meg szét vágott ugyan, de végül is kiütötték kezéből a kardot. Rab lett. A parancs az volt, hogy élve kell elfogni a bátor katonát, ugyanis hősies küzdelmeinek híre a török császárhoz is eljutott.
Az megakarta tudni a magyar vitéz bátorságának a titkát. Maga elé rendelte a legényt, akitől egyre azt kérdezgette, hogy mi a titka sikereinek. A legény válasza mindig ugyanaz volt, hogy annak nincs titka. Ő a hazáját, családját és mátkáját védte az idegen hódítóktól. Ez az igazság! A császár más választ várt, a legény rab maradt. Bátorságának, majd rabságának híre eljutott szülőfalujába is, ahol egy szépséges és okos leányzó várta hazatérését. Várni várhatta, de az nem jöhetett, mert rab volt a török császár udvarában, ahonnan nem engedték. Mikor mindezt megtudta a leányzó, gondolt egyet, majd a gondolatot tett követte. Elment a császár udvarába, vitte magával öregapját is, s ott addig ügyeskedett, míg végül is a császár elé került. Attól azt kérte, hogy engedje szabadon a magyar vitézt, mert az az ő jegyese.
A császár először elutasította a kérelmet, de látva a magyar lány kitartását, mást gondolt. Olyat fog a lánytól cserébe kérni, amit nem lehet teljesíteni. Abban az esztendőben nagyon hideg tél volt. Mindent hó és jég borított, ezért a ravasz császár azt mondta a lánynak, hogy ha összegyűjti erdők, mezők színes virágait kötényébe, és két héten belül udvarába hozza azokat, akkor szabadon engedi vőlegényét. Az lesz a váltságdíj. Búsult a derék leány, hogy most mit tegyen, de a búslakodást hamarosan abba hagyta, mert arra gondolt, hogy az nem jó semmire sem, mert az nem hoz szabadulást. Tehát búslakodás helyett tenni kell valamit és hamarosan. Ezért elrendezte gondolatait és leült imádkozni. Egyszer csak felcsillant a szeme, mert eszébe jutott valami; rájött arra, hogy mit kell tennie. Úgy elszaladt a két hét mint ha csak három nap lett volna, de a leányzó készen volt és öregapjával elindult a császár udvarába. Könnyen bejutott, mert az őrök megismerték, meg is mosolyogták.
A lány azt hitte, hogy azért mosolyognak, mert barátságosak. Pedig azok azért vigyorogtak, mert az udvarban mindenki azt gondolta, hogy a török császár a bolondját járatja a magyar lánnyal, mivel annak feltételeit úgysem lehet teljesíteni. Ezt gondolta maga a császár is, amikor a bátor leányzó megállt előtte, és aki azt mondta az uralkodónak, hogy “jöttem a vőlegényemet kiszabadítani!” - “Jó, jó” - kacagott a császár - “de tudod, hogy annak feltétele van, hát hol vannak a virágok?” - “Azok megvannak” - mondta a leányzó és erre leengedte eddig felhajtva tartott hosszú kötényét, melyen szebbnél-szebb színes virágok - rózsák, tulipánok, nefelejcsek, margaréták, szegfűk, ibolyák vidám sokasága volt kihímezve. A császár a csodálattól szólni sem tudott. Ilyen szépséges dolgot még ő sem látott, pedig udvarába összehordták a félvilág minden kincsét. Csak ámult és bámult a császár, de betartotta a szavát és szabadon engedte a legényt. A magyar leányzó és jegyese, meg az öregapjuk boldogan hagyták el a császári udvart és sietve igyekeztek hazafelé, ahol már szívrepesve várta őket a rokonság. Néhány hónap múlva megtartották az esküvőt is, majd megfelelő időközökben szép sorjában jöttek a gyermekek is. Kacagás töltötte be a család udvarát és kertjét, ahol színpompás élő virágok mosolyogtak a Nap felé. Matyó földön azóta is nyílnak a virágok, tavasszal és nyáron a kis kertekben, ősszel és télen a szebbnél-szebb hímzéseken, varrottasokon. Ezek lélekből fakadó, szent virágok, a szeretet és a hűség virágai.
Orosz László feldolgozása
Isten
Látlak én Istenem
Kelő nap fényében,
Hűvüs harmatcseppek
Ragyogó tüzében.
Hajnali szellőnek
Susogó szavában
Hazajött fecskének
Háladó dalában
Láttalak az erdők
Nehéz zúgásában,
Parányi kakukkfű 
Erős illatában.
Láttalak apámnak
Szigorú szemében,
Jó anyám kezével
Te gondoztál engem.
Hirdet a villámlás,
Meg az ég zengése,
Biztat a szivárvány
Nem haragszol mégse.
Érezlek szívemben,
Érezlek lelkemben -
Maradj itt Istenem
Teljes életemben !
Honnan tudjuk, hogy van Isten? Onnan, hogy létezel és létezik a világ.
O.L.
A mai Magyarokhoz
Hol vannak most a
bátrak és magyarok,
hogy megmutassák,
hogy van még hitük,
s hogy másoknak is
hitet tudnak adni,
mert új harcokban
kell most gyozniük.
Magunkba zárva
élni csak a múltnak
már túl kevés. A tüzet
tovább is kell adni,
s nem a dicsoség,
hanem példa kell,
hogy fiainkra tudjunk
magyarságot hagyni.
Hol sok a próféta,
túl kevés az ember,
ki égni tudjon
a munka hevétol.
Ó, nehezebb most
önként eggyé lenni,
mint akkor Pesten a
tankok tüzétol.
Most jöjjenek
a bátrak és magyarok,
és tanítsák meg,
hogy kell küzdeni,
s most adjanak példát
a fiaiknak,
akiknek most kell
újrakezdeni,
amikor hinni már
több, mint merénylet,
s magyarnak lenni
több, mint lázadás,
mert hogyha szólunk,
ezekben felébred
a régi hit, hogy
lesz még változás.
Új nemzedék jön,
s felváltja a régit,
s e nemzedékbe erőt mi viszünk.
Ha bízunk bennük,
s velünk eggyé lesznek,
úgy fognak győzni,
ahogy mi hiszünk.
Sitkey Annamária Lansdale, Pa.
Egy az Isten
Egy az Isten Kétezer év óta munkál a Krisztus igéje az „egy akol és egy pásztorról.” Kétezer éve kivetve az útfélre, hogy mindenki könnyen árnyékba juthasson, ha majdan terebélyfa lesz belőle; de míg ezrivel s milliárdjával látható életünk mezein minden gyom, ritkán látunk itt-ott egy-egy boldog palántát, hogy ez az isteni ige is él...— íme, följegyzek egy bizonyságot, hogy e mindnyájunk szivének oly kedves Mag él és viruiásra kész. Él a Bánságban egy földbirtokos, régi parlamenti ember, volt főispán.
Egy ismerősöm minapjában odaát volt, túl a határon. (Oh, a határon, az országhatáron túl... már úgy megkeményedett az emberek nyelvén a szó, hogy a Bánságot tőlünk országhatár választja el, mint a behegedt seb, régi égés után... bennem még mindig új és eleven fájdalommal szakad fel, ahányszor hallom: én még nem léptem át e határt, nem idegződött belém a trianoni térkép s mint a horog, véresre tépi fel szívem, ha az integer Magyarország szív határait tépik.) Él a Bánságban egy úriember... (hogy útlevéllel lehet eljutni Temesvárra... Kassára... Kolozsvárra... és Csáktornyára... és mindenüvé, ahol még nem voltunk...
Mennyi mulasztásunk van nekünk mindnyájunknak, magyaroknak, hogy míg lehetett, be nem jártuk, meg nem hódítottuk tündén szép hazánkat magunknak, a személyes fölélményezés legbékésebb s legmélységesebb hódításával... Tehát, él a Bánságban valaki, akit a román kormány figyelmeztetett,... (talán pontos nevek és adatok kimondására nincs szükség!), hogy ha meg akar maradni Nagy-Romániában, akkor tartózkodjék attól, hogy Temesváron vagy más városban megjelenjen, hogy vendégeket fogadjon s hogy egyáltalán magyarokkal érintkezzék. Az illető úr sem birtokát eladni, sem a magyarság birtokló elvét feladni nem akarta, remeteségre ítélte magát s hagymatermesztéssel foglalkozott.
Egy napon megáll háza előtt egy kocsi s kiszáll belőle egy katolikus pap, idegenszerüen öltözve, mert a román kormány még arra is ügyel, hogy a katolikus pap a román papokhoz hasonlóan öltözzék. A földbirtokos protestáns ember de boldogan fogadta házában a katolikus papot: magyar a magyart. - Azért jöttem - szólt a pap, mert meghívást kaptam, hogy az ön vidékének lakosai misét akarnak hallgatni. A gazda kétkedőén rázta a fejét: -Nem tudok a faluban két katolikus családot sem; azok is románok; soha jelét nem adták, hogy különbözni akarnak a falutól. -Pedig - ez mégis úgy van. Számos meghívást kaptunk, sőt a módját is megtalálták, hogy lehet megtartani az istentiszteletet.
A román kormánytól ugyanis szigorú parancsunk van, hogy misét kiszolgáltatnunk csak templomban szabad. Minthogy azonban a katolikus templomok vagy le vannak foglalva vagy tilalom alatt állunk; így biztosítva vannak, hogy a pap nem férhet a néphez. Engem azonban idevalósiak értesítettek, hogy az ön birtokán van egy régi kápolna, amely nincs fölvéve a lajstromba. Engedje meg ezért, hogy a misét megtarthassam. Természetesen a legnagyobb örömmel, csak azt jegyezte meg, hogy magyar prédikáció lesz-e? A pap szelíden mosolyogva mondta: -Ez volt a hívek kérése éppen. Minden különösebb feltűnés nélkül, csak a tanyabeliek útján adták ki a hírt, hogy másnap istentisztelet lesz a régi kápolnában. A hír suttogva szállott ki s egy éjjel bejárta a szomszéd helyiségeket, s mikor másnap délután a pap és a házigazdája megjelentek a romtemplomnál, annak egész környéke térdelő néppel volt körülvéve.
A földbirtokos megilletődve nézte a tömeget. A vidék teljesen el van már évek óta románosítva. Magyar szó nem zeng a zöld halmok táján. Szívós, elszánt s könyörtelen agitáció tépte ki a dörgő magyar igéket az ajkakról. És most a földbirtokos megrendülve nézte a föld porába, a füvek torzsáiba térdelőket, s lelke elfacsarodott: nem egyedül szenvedi hát az egyénre maradt nagyfelelősségű harcot s szíve tágasra gyúlt: a faj szerelmében való mártíromságot. Mint református ember, a mise latin szavait csupán mint mély kegyeletbe patinázott nemes kegyszereket fogadta, de most e szavak is közelebb voltak lelkéhez, ez idegen szavak mintha magyarul zengettek volna fel... Közben ködfátyolos szeme a hívek arcán merült el, s minden arc szenzáció. Ott látta a községnek minden tagját, aki magyar érzéséről volt valami sejtelme, de nem látott sok olyat, aki két év előtt dákoromán agitátor volt, s különben is szót sem tudott magyarul... Ott találta a katolikusokat, de a reformátusokat is és a lutheránus németeket... Ott volt a falu jó része, de maga a tömeg messze vidékről jött, ki szekérnél, ki gyalog bocskorban, mezítláb...
Egyetlen hírre, amelyet se dobszóval, se trombitával nem harsogtak a fülekbe, egy suttogó meleg hírre, amely szívből röppent; huszonnégy óra alatt, napijárófóld távolságról, mind, mind ott voltak, aki csak magyar igére éhezett és magyar sírásra szomjúhozott. És tüdőtszaggató, szívet meghasogató hangos zokogás szakadt fel a templomban s a templomon kívül, mikor a küszöbön belül felcsendült a pap száján a magyar szó. És nem volt felekezet. Nem volt ott katolikus és református. Együtt voltának ott az ódon elhagyott, elfelejtett romkápolna körül, az Isten szabad ege alatt, a babiloni vizeknél ott szakadt, hazasíró árva magyarok...
Móricz Zsigmond